Mint egy óvodás várom azt, hogy szóljanak hozzám, írjanak nekem. Írok egy pár embernek, hogy mi van, aztán vagy válaszolnak, vagy nem. A legritkább az, ha spontán nekem írnak semmi előzmény nélkül. Ez összesen ha háromszor előfordult eddig. De miért görcsölök erre annyira rá. Már-már zavar, ha látok csomó embert az okostelefonján csetelni. Szívesen társalognék én is. Kicsit úgy érzem magam, Butters vagyok, akinek nincs egy barátja az fb-n.  Annyira nem lennék érdekes más számára. Mivel ronthatom el.  De tény minden reggel az az első, hogy megnézzem, van-e valami üzenet, jelzés. És kb minden nap a nincs semmi a válasz. Miért nem tudom függetleníteni magam, és élni az életem, mint mindenki más.

Ha meg mégis társalgásba kerülök, már-már idegesít, hogy én meséljek mindig mi van velem. Én kb mindig komolyan, részletesen elmondom, de nagyon ritka az őszinte válasz. A kicsit több, mint a itt minden okés, dolgozok, nem történik semmi. Netezés közben viszont rengeteg dologgal szembesülök, és max ha rákérdezek, akkor derül fény csomó mindenre. Ez az egész kérdezek, válaszra várok dolog már kiakaszt. Nem tudom magam ettől függetleníteni.

Ezért várom a spontán megkereséseket, és nem olyanokat, hogy mi van veled, mesélj!

Ezek majd egyszer eljönnek.