Vannak azok a kötelékek, melyeket nem akarok elengedni, mert úgy érzem ezek nélkül elvesztem. Pedig van az a pillanat, amikor a már megszokott nem vezet célra, ha nem akarok spriálba kerülni el kell engednem. Innentől ki vagyok téve mindennek, mindenkinek, és nincs ki segítsen. A legborzasztóbb tán, hogy az idő elmúlásával az emlékek megszépülnek. Óhatatlanul nosztalgiázni kezdek olyan dolgok iránt, maelyek már nem is léteznek, nem is létezhetnek. Vagy megpróbálok az ilyen emlékek egy-egy elemébe görcsösen kapaszkodni. Ez a görcsösség ilyenkor több kárt okoz, mint azt gondolnám. Tehát elengedem, és új dolgokat kell felfedeznem.

Igen, előre kell nézni, csak pozitívan! Ehhez kellene az a kicsi plusz, ami ahhoz járul hozzá, hogy megtaláljam az utat.

Egész életemben azt kerestem, hogyan tudnám a közjót szolgálni. Fontosabbnak láttam, hogy valami épüljön, fejlődjön, mint akár saját boldogulásomat. Ezt a gondolkodásmódot kell levetkőznöm, és a saját eredményeimre koncentrálnom.

Ez a terv.

Mert ezzel levetkőzök mindent, ami eddig meghatározott, tényleg az utolsó kapcsolat a régi énemhez megszűnik. Elidegenedek magamtól, múltamtól, és új eddig számomra ismeretlen világ nyílik meg. Ez nem lesz egyszerű, mert közvetlen környezetemet is meg kell győzni arról, hogy ez jó és helyes irány. Az is lehet, hogy kudarcok érnek majd, de a legfontosabb a nézőpontbeli változás. Először boldoguljak én, utána környezetem, majd ezután jöhet minden más.

Most van egy pár dolog, amit magamban is tisztáznom kell, utána hajrá...