Egyszer talán normalizálódik minden, akkor otthon újra azok a kérdések foglalkoztatnak majd mindenkit, mint egy rendes világban. Akkor újra el lehet azon töprengeni, hogyan is lehetne szeretett városomat jobbá, szebbé élhetőbbé tenni. Addig innen csak okoskodásnak tűnik minden töprengés, tehát ide írhatok róla. A rövid idő, amit itt eltöltöttem rávilágított arra, hogy rengeteg dolog könnyen megváltoztatható, hiszen alapjában minden ember mindenütt ugyanolyan. Rengeteg dolgot megtanul, megszokja, de alapjában ugyanaz érdekli, ugyanúgy reagál. Ha ez igaz tényleg elmondható, hogy a legegyszerűbb a legjobban működő társadalmak szervezésének módszertanát kell oly módon lemásolni, hogy csak a szépet és a jót figyeljük. Meggyőződésem, hogy így sok mindent gyorsan javítani lehetne.

Tervem az, hogy az itt összeszedett dolgokat otthon majd kamatoztatni fogom. Azzal a külömbséggel, hogy más szemszögből, az egyszerű megoldásokból közelítem majd meg a problémákat. Ehhez elég komoly háttérfelkészülésre van szükség, ami lehet tovább tart, mint most gondolnám. De sajnos, még messze vagyunk a normalizálódástól, ezért úgy érzem sok időm van.

Álmaimban egyszer otthon egy jó helyen vagyok, ahol szeretek élni, és szeretem a környezetemet.

Mindemellett másra is oda kell figyelnem. És lehet, sőt biztos, hogy azok most fontosabbak.

Mint egy óvodás várom azt, hogy szóljanak hozzám, írjanak nekem. Írok egy pár embernek, hogy mi van, aztán vagy válaszolnak, vagy nem. A legritkább az, ha spontán nekem írnak semmi előzmény nélkül. Ez összesen ha háromszor előfordult eddig. De miért görcsölök erre annyira rá. Már-már zavar, ha látok csomó embert az okostelefonján csetelni. Szívesen társalognék én is. Kicsit úgy érzem magam, Butters vagyok, akinek nincs egy barátja az fb-n.  Annyira nem lennék érdekes más számára. Mivel ronthatom el.  De tény minden reggel az az első, hogy megnézzem, van-e valami üzenet, jelzés. És kb minden nap a nincs semmi a válasz. Miért nem tudom függetleníteni magam, és élni az életem, mint mindenki más.

Ha meg mégis társalgásba kerülök, már-már idegesít, hogy én meséljek mindig mi van velem. Én kb mindig komolyan, részletesen elmondom, de nagyon ritka az őszinte válasz. A kicsit több, mint a itt minden okés, dolgozok, nem történik semmi. Netezés közben viszont rengeteg dologgal szembesülök, és max ha rákérdezek, akkor derül fény csomó mindenre. Ez az egész kérdezek, válaszra várok dolog már kiakaszt. Nem tudom magam ettől függetleníteni.

Ezért várom a spontán megkereséseket, és nem olyanokat, hogy mi van veled, mesélj!

Ezek majd egyszer eljönnek.

Amikor írok, nehezemre esik mindig úgy befejezni egy posztot, ahogy azt szeretném, mert útközben átgondolom a dolgot, akár a tematikát is. Érdekes, hogy így utólag számomra sokkal fontosabb dolgokat tudok egy rövid irományban összefoglalni. Sőt gyakran az írás közben jutnak eszembe dolgok, amiket meg kellene említenem, és lehet ezzel már el is terelődött a figyelem arról, amit eredetileg meg akartam fogalmazni.

Ez a bevezető tekinthető akár feleslegesnek is, ha nem látnám ebben is azt, hogy bizonytalan vagyok, és a konkrét cél helyett az állandó útkeresés jellemez. Tényleg ennyire fura ez, vagy más is így van ezzel, csak maximum nem meri bevallani magának másnak sem. Vagyis akkor én vagyok vak, mert sok emberben látom a biztonságot, a határozottságot, persze másokban meg pont az ellentétét. Ők még nálam is bizonytalanabbak. Náluk én vagyok a határozott, aki tudja mit akar, és nem ismer ellentmondást.

Valahol akkor mégis csak a kettő között helyezkedem el, és csak rajtam múlik, hogy milyen irányba mozdulok, ehhez olyan emberekre van szükségem akikre számíthatok, hiszen célom, hogy határozott legyek. Ehhez viszont nem túlerős és nem is túl gyenge partnerekre van szerintem szükségem. Mintha klkívánságműsor lenne... 

Társasági ember vagyok. Mindig az voltam. Szeretek eljárni otthonról. Ha tehettem és ha hívtak megjelentem mindig. Van, amikor nem tudtam elmenni, pl egy fontos szülinapra, ezt a mai napig bánom. De ilyen helyekre álltalában egyedül mentem. (Persze egyedül is mentem haza) Tényleg jó volt ez így?

Visszatekintve elég fura, hogy a legtöbbször egyedül voltam a társasági eseményeken. Ez persze visszavezethető arra, hogy egy-kétszer pont akkor maradtunk hoppon, amikor együtt mentünk. De összességében én magányos harcos voltam mindig is "first lady" nélkül. Pedig hívtam többször, de soha sem akart. Nem azt mondom, jó volt így is, csak nagyon meglepő visszanézve. 

A társasági hiány viszont kikészít. Kikészített már odahaza is. Nem bírtam elviselni a sótlan közeget. Itt még sótlan sincs. Ami van, az a virtuális társaság. És elszomorít, hogy látom, egyre kevesebb ott is az összetartó elem. Tán lehet, pont én voltam az annak idején. Pedig nem tartotam magam nagy társaságmozgató figurának. Csodáltam azokat, akik eljártak hétvégenként mulatni, bár igazából sosoem tudtam, hogy valóban eljárnak-e, vagy csak olyan mintha...

Családos sincs a közvetlen környezetemben, akikkel összejárhatnánk, így tényleg nem tudom, mi a valóság. Lehet kicsit azt kellene jobban megismernem.

Szánalmasnak érzem azt, ha nem lehet minden lehetőséget kihasználni. A rengeteg majdnem sikerült dolog, ami kárbaveszett borzasztóan gyötör. Főleg, ha azt tehetséges emberek kemény munkájával, elszántságával párosul. De balszerencse, vagy lustaság, vagy nemtörődömség, vagy bármi más szerencsétlenség közbejön és ezért nem sikerül. Rengeteg ilyen dolgot látok mostanában és ez elkeserít. Olyan jó volna egy tökéletes világ, ahol mindenki azzal foglalkozhat, amivel szeretne, tehetségét kibontakoztathatja és a lehetőségeit teljesen kihasználva boldog lenne.

Ilyenkor fogalmazódik bennem az a igény, hogy ha nekem lenne szerencsém, és tudnék lehetőségeket teremteni, és mások ezen lehetőségeken keresztül boldogulhatnának, az milyen jó volna már. De ehhez nekem kellene valami olyasmit csinálnom, amihez kevés bátorságom van, pedig érzem, hogy legbelül ezt szeretném. Gyerekkorom óta ezt szeretném. Ehhez viszont megint csak türelem kell. Egy olyan állapotot kell ugyanis megvárnom, ami másoknak is jó, ill. a világ is vevő arra, amit szeretnék.

Nemrég merült fel bennem, hogy milye jól éreztem magam annak idelyén érvelés közben, nem voltam talán a legjobb, de hogy élveztem, az egészen biztos. Megint gyakrabban kellene. Ha ezzel másoknak is tudnék segíteni, tényleg nem volna hülyeség. De nem mostanában... 

Örök elégedetlenségem nem ismer határokat. Sokmindent elértem már, biztos rengetegen irigykednek is, mégis túl sokszor vagyok elégedetlen helyzetemmel. Ez azon kívül, hogy nem egy jó érzés, folyamatosan mások hangulatát is lenyomja. Régen tudtam felhőtlenül örülni dolgoknak, úgy éreztem, minden szép és jó. Ma már egyre ritkábban fordul elő.

Elégedetlenségem nem magyarázható, sokszor mások reakcioin látom csak, hogy nem nekem van igazam. Hogyan tudnám elhitetni magammal, hogy valami szép és jó, és élvezzem a pillanatot? Megint gusztustalan amit írok, de jó volna mástól néha azt hallani egy adott pillanatról, hogy hú, ez most nagyon jó itt.

Utóbbi idő tán legjobb példája mind erre az volt, hogy ismerőseim meglátogattak, és enyhén szólva nem voltam kiegyensúlyozott. Azért nem tudtam felhőtlenül boldog lenni, mert folyamatosan az járt a fejemben, hogy milyen rossz lesz, ha már nem lesznek itt. Emellet minden másodpercet legszívesebben kihasználtam volna, de nem akartam túlságosan rátelepedni sem a társaságra. Ebből az lett, hogy nem voltam felhőtlenül boldog, és nem is csináltam azt, amit előre elterveztem.

Ezek után persze mikor elmentek, iszonyatos űrt hagytak, ill. bennem maradt annyi minden, egy szó mint száz, nagyon elcsesztem. Mindez szerintem nem lett volna, ha abban a pillanatban csak azzal lettem volna elfoglalva, hogy milyen jó, hogy meglátogattak.

Másik jellemző dolog, a reakció arra, ha elégedetlenkedek, nem vagyok már komolyan vehető, hisz mindig elégedetlenekedek. Tehát így is kezelik mások.

Nehéz megemésztenem, hogy mennyi kreatív reklám készül az utóbbi időben hajléktalannak öltöztetett gazdaggal, meg fordítva. Igazi semmit se tevő, hatásvadász videók. Nem váltanak ki belőlem érdekes módon semmit. Vannak hatásvadász riportok szörnyű közegben távoli országokban, nyomorban felnövő gyerekekről. Szörnyen sajnálom őket, és eltűnődök azon, hogy az én gyerekeim is lehetnének ők, és micsoda szerencse, hogy én bezzeg biztonságot adok nekik. Vannak viszont azok a riportok, amelyek olvasása közben alig tudok uralkodni magamon. Magyarországon élő - most éppen gyakran külföldi - utcán, vagy putriban lakó emberek, gyerekek, elmondhatatlan körülmények között. Kinek ártott az a szerencsétlen, hogy ilyen körülmények között éljen! Bosszant, hogy itt tartunk, ennyi év szociális piacgazdaság nevű rendszerünkben. Hogyan lehet, hogy nem működik a szociális háló, vagy minek is nevezzük.

Nem igaz, hogy 10-15 évvel ezelőtt ugyanez volt a helyzet, ennyire vak nem lehettem. volt bennem egy hit, hogy talán még az én generációm megélheti, hogy "nyugati" szinvonalon fogunk élni, és minden nyomor az úgy nevezett haramadik világban lesz majd. És borzasztóan sajnáljuk majd őket. Újabban a Magyarországon készült riportokat a harmadik világbéli nyomorral tudom összehasonlítani, és úgy látom a helyzet nem javul sőt.

Legutóbb otthonjártamkor teljesen elborzadtam az ottlátattakon. Nem is kell riport, az ember a saját háza ajtaja előtt látja a harmadik világ elborzasztó képét.

Megszállott vagyok: ha olyan helyzetbe kerülök, a probléma mélyén igyekszem majd segíteni. Munkát a legszegényebb régiókban próbálok majd teremteni. Még nem tudom hogyan, de megcsinálom.

Mert ami még jobban elszomorít, az a szőrnyű hozzáállás, amit odahaza tapasztalok. De ezt nem kívánom leírni, mert nyomdafestéket nem tűr.

Sokszor látom naponta ezt a kérdést, ahogy sokan mások is. Ezt a kérdést ignorálnom kell, mert ha mindig válaszolnék rá, szerintem az ismerőseim többsége egyszerűen kizárna. Helyette néha-néha bolond, vagy elgondolkodtató irásokat posztolok másodkézből, ahogy a legtöbben. Ritkább esetben feltöltök egy-egy képet.

Viszont ha nem ignorálnám a kérdést, mit írnék vajon ki? Azokat a dolgokat, amelyek valóban a fejemben járnak, vagy olyasmit, amit úgy érzem másokkal is megoszthatok. Úgy érzem, csak ez utóbbi, azaz lenne egy öncenzúra így is. Sok dolog egyszerűen nem tartozik másra, vagy megbánthatok akaratlanul akárkit egy kósza gondolattal. Ezek szerint cenzúráznám magam? Akkor az egésznek nincs értelme. Akkor marad már inkább az a magyarázat, hogy nehogy mások kitiltsanak, ezért inkább marad a szokásos posztolás.

Pont ennek kapcsán gondoltam rá, hogy mi történne, ha mondjuk valóban kiírnám cenzúra nélkül azokat a dolgokat, amik a fejemben járnak. Meddig mehetnék el? Mi történne velem. Kapnék visszajelzést? Vagy tényleg csak értetlenkedés lenne az eredmény? Nagyon ritkán kerülök társalgásba facebookon, erről és is tehetek. Vajon ez így maradna? Ismerek olyat, aki rengeteget posztol, van olyan, aki állandó válaszokat kap, ismerek olyat, aki rengeteget posztol és senki rá se ránt.

Akarom, hogy ez változzon? Megér ez egy kisérletet?

Nevetségessé válni könnyen tudok. Nem kell hozzá más, csak egy félresikerült szófordulat. Máris van min mosolyogni. Elég sűrűn előfordul még mindig velem, már igazából hozzászoktam, de jó lenne, ha ez nem lenne...

Nevetségessé mondjuk sokszor váltam már korábban is. Elégszer vallottam kudarcot sok ember előtt. Ezek mély nyomok, nem tudom őket elfelejteni.

Nagyobb gond az, ha komolyan mondanék valamit, nem tudom magam ki fejezni, hiányoznak a szavak. Ez is régi dolog, azt érzem ilyenkor, hogy valami gond van velem, miért van az, hogy saját anyanyelvemen nem tudom magam megértetni. Mondhatnánk, hogy hát akkor más nyelven biztosan megy. Hát nem. Beszélek idegen nyelveket, de igazán gondolataimat minden nyelven nehezen adom át. Lassan reagálok, nem jó a szóhasználatom.

Ez, mint írtam, nem most alakult ki, úgy érzem, mindig is így volt, de mindig a körülményekre tudtam fogni, most már viszont kínos. Az a legkellemetlenebb, ha érzem, hogy nem jól mondtam valamit, és elterelődik a figyelmem emiatt. Ilyenkor nehezemre esik egy egyszerű mondatot befejezni.

Észrevettem pl. hogy van úgy, hogy egyáltalán nem fejezem be a mondatot, hanem újra elmondom a mondat elejét. Nagyon rossz érzés és alapvető kommunikációs képességemet korlátozza.

Amikor írok, akkor talán picit könnyebb, de érzem ez se az igazi...

Ha tudnám magam függetleníteni egy gondolattól, akkor lehet minden más volna. Nem biztos, hogy jobb, de alapvetően lehet mások szemében is pozitívabban élnék meg sokmindent. Nem lenne folyamatosan ez a "mi lett volna ha" kérdés a fejemben. Mert párszor persze eljátszottam a gondolattal, de mindig az a végeredmény, hogy senkinek, nekem sem lenne jobb. Tehát igazából csak tönkre tennék sokmindent, sokmindenkit. Ezt meg miért is akarnám.

Ilyenkor jut eszembe, hogy igazából nem is akarom én ezt valójában, csak jó (vagy ki tudja már) gyötörni önmagam. Az állandó vívódások nélkül nem az lennék, ami vagyok. Lehet jobb, lehet rosszabb, minden esetre biztosan többször unatkoznék. Így viszont az állandó töprengés is foglalkoztat. Például egy-egy emlék, hogy mit kellett volna mondanom, vagy mit kellett volna másképp csinálni.

Sokan mondják, ezen már kár tűnődni, mert elmúlt. Igaz. Viszont ezekkel a gondolatokkal való játék mégis tanulságosak. Lehet belőlük tanulni, megváltoztatni visszamenőleg persze már nem lehet. Előfordult már, hogy végigjátszottam egy szituációt úgy, hogy az adott pillanatban mást csinálok, mint ahogy az valójában megtörtént. Tényleg jó érzés volt, utána volt viszont ez a szokásos: "ezt kellett volna igazából tennem!".

Ez semmi más, csak önmarcangolás, de ez az, ami érzelmeket vált ki belőlem, ez úgy általában jellemző rám, ami sok más embertől megkülömböztet.

Lehet, ha ilyen nem volnék, sokkal könnyebben élnék meg helyzeteket, de ilyen vagyok, és ezen változtatni se akarok.

Az első lépés nagyon nehéz. Nem csak nekem, hanem környezetemnek is el kell engem viselni. Eltökélt vagyok, hogy határozott leszek, és csak azt csinálom, amit jónak tartok, nem azt, amiről mások azt gondolják, hogy helyes. Érzem nem lesz egyszerű, mert az első reakciók nem felhőtlenek. De itt a vége a bocs, hogy élek mentalitásnak. A vége siker lesz, erről meg vagyok győződve.

Most ez egy keményebb időszak lesz, azzal a külömbséggel, hogy én akarom, hogy így legyen, nem foghatom külső körülményekre. Meglátjuk, keménynek kell maradnom.

Mert csak így tudunk hosszú távon a gödörből kikerülni. Mert gödörben vagyunk, ez nem vitás...

Vannak azok a kötelékek, melyeket nem akarok elengedni, mert úgy érzem ezek nélkül elvesztem. Pedig van az a pillanat, amikor a már megszokott nem vezet célra, ha nem akarok spriálba kerülni el kell engednem. Innentől ki vagyok téve mindennek, mindenkinek, és nincs ki segítsen. A legborzasztóbb tán, hogy az idő elmúlásával az emlékek megszépülnek. Óhatatlanul nosztalgiázni kezdek olyan dolgok iránt, maelyek már nem is léteznek, nem is létezhetnek. Vagy megpróbálok az ilyen emlékek egy-egy elemébe görcsösen kapaszkodni. Ez a görcsösség ilyenkor több kárt okoz, mint azt gondolnám. Tehát elengedem, és új dolgokat kell felfedeznem.

Igen, előre kell nézni, csak pozitívan! Ehhez kellene az a kicsi plusz, ami ahhoz járul hozzá, hogy megtaláljam az utat.

Egész életemben azt kerestem, hogyan tudnám a közjót szolgálni. Fontosabbnak láttam, hogy valami épüljön, fejlődjön, mint akár saját boldogulásomat. Ezt a gondolkodásmódot kell levetkőznöm, és a saját eredményeimre koncentrálnom.

Ez a terv.

Mert ezzel levetkőzök mindent, ami eddig meghatározott, tényleg az utolsó kapcsolat a régi énemhez megszűnik. Elidegenedek magamtól, múltamtól, és új eddig számomra ismeretlen világ nyílik meg. Ez nem lesz egyszerű, mert közvetlen környezetemet is meg kell győzni arról, hogy ez jó és helyes irány. Az is lehet, hogy kudarcok érnek majd, de a legfontosabb a nézőpontbeli változás. Először boldoguljak én, utána környezetem, majd ezután jöhet minden más.

Most van egy pár dolog, amit magamban is tisztáznom kell, utána hajrá...

Ezeket az írásokat azért kezdtem feltölteni a netre, mert nem akarom más emberek életét az én problémáimmal terhelni. Így szabadon "világgá" írhatom magam, következmények nélkül.

Főleg az utóbbi időben számít rám jónéhány ember, hogy támogassam, a saját gondjaimra most nincs ott megfelelő fül, vagy reakció.

A reakciót, amire néha szükségem van, olyan embertől szoktam kapni, akinek életét nem lenne szabad terhelnem dolgaimmal. Túl fontos ő nekem ahhoz, hogy elijesszem a vélt problémahalmazom átpasszolásával. A felelősség az enyém, nekem kell megoldanom dolgaim, de úgy hogy közben másokét nem teszem vele tönkre.

Sajnos, vagy hála istennek, volt egy nagy szakadás az emúlt időszakban életemben. Ezzel azt érzem sok dolog megváltozhat, és ehhez egy ilyen szamárvezető jól jöhet.

Mikor engedheti meg magának az ember, hogy önző legyen? Életem legfontosabb kérdéseiben rá voltam utalva arra, hogy ne csak saját szempontjaimat nézzem, hanem mindig figyeljek arra, hogy más életét is befolyásolom. Amennyiben mégis olyan döntést hoztam, ami közvetlen környezetemet negatívan érintette, mindig borzasztó lelkiismeret furdalásom volt, de meg tudom számolni, tán' két-háromnál többször ilyen életemben elő sem fordult.

Néha olyan jó lenne önzőnek, más szóval rossznak lenni. Valami olyasmit csinálni, ami csak nekem jó, amit senki más nem akar, vagy épp az ellenkezőjét akarja, de én csak azért is megteszem. Utálom, ha makacsnak neveznek, mert szerintem nagyon nem vagyok az, éppen ott látom a gondot, hogy sokan akarnak befolyásolni, és többnyire ez sikerül is. Talán ebből adódik az, hogy végtelenül elbizonytalanodtam saját magamban. Minden kérdésben bennem van a félsz, mi van, ha ezzel ikszt meg ipszilont megsértem.

Pedig pont az ellenkezője volna a jó, a legtöbb kérdésben határozottnak lenni, és ha olyan a téma, megfelelő embereket bevonni, és úgy dönteni. Olyan egyszerű ez leírva. Miért nem megy ez nekem?

A másik oldalról borzasztóan kell nekem a bíztatás, vagy a megerősítés. ennek hiánya nagyon könnyen kizökkent a ritmusból. Ilyenkor a legkevésbé foglalkoztat a fenti kérdés, egyszerűen csak nem érzem jól magam.

Az ismert színek, szagok, arcok, falak, emberek, mind olyan érzést adnak, hogy igen, újra otthon vagyok. Itt nőttem fel, jó visszatérni. Ahol mindenkit ismerek, mindenki ismer, maradtak régi ismerősök, ne adj isten barátok. Egy olyan hely, ahol csak egy rövid ideig az ember nosztalgiázhat, és feltöltődhet, esetleg ismét belátja: De jó, hogy már nem itt vagyok, mert minden olyan, mint azelőtt, de én úgy megváltoztam.

Viszont innen származom itt vannak a gyökereim.

Na, ez nekem nincs, és valószínűleg már nem is lesz. Ami mások számára irigylésre méltó, nekem mégis egy állandó hiányosság. Sok helyen érzem magam otthon, de mindenütt idegen vagyok. Valószínűleg ezért vonzódtam mindig is a legkisebb környezetem közügyei iránt. Ezzel talán egyfajta hozzátartozást akartam elérni, mert ha ismerem minden utca minden problémáját, akkor majd csak helyinek mondhatom magam.

De nem, a választott környezetemből is kimenekítettem magam, mert láttam, hogy idegen vagyok ott is, akár mit teszek. Ha nem érezem magam otthon otthon, akkor lépni kell. Úgy érzem, ez egy örök körforgás lesz.

Azaz soha nem lesz egy hely, ahol azt mondhatom, otthon vagyok.

Az első benyomás, amely egy adott élmény befogadásának folyamatát minőségileg jellemzi számomra nem létező dolog. A legtöbb ember az első benyomásból kiindulva változtatja hozzáállását annak kapcsán, ahogy az élmény számára változik. Nem tudom miért, de nekem ez soha sem működött. Közömbösség jellemző rám, ha egy új dologgal szembesülök, és kell egy kis idő, ameddig bármilyen pozitív, vagy negatív irányban elmozdulok. Tehát nincs ilyen, hogy elsőre tetszik, de aztán kiderül..., vagy hogy utáltam első ránézésre, majd kiderült, hogy mégis milyen jó, stb.

Rengeteg újdonsággal kellett már korábban is, mostanában is szembesülnöm és csodáltam azokat az embereket akiknek, ha megmutattam egyből értékitéletet tudtak mondani, főleg akkor, ha igazuk volt. Persze próbáltam utánozni őket, de ez nekem sose ment.

Az ellenkezője annál inkább. Minél jobban megismerem az adott dolgot, annál pontosabb itéletet tudok magam számára is megfogalmazni. Ami sokaknak már túlzó mélységet jelent. Sokat lovagolok egy adott élményen, nehezen teszem magam túl rajta, ez mások számára gyakran bosszantó. De így tudom a valós értéket, vagy az érték hiányát magammal szembesíteni.

Ebből adódik, hogy a nevek, arcok, rövid élményeket teljesen elfelejtek. Ez sokak számára figyelmetlenség érzését keltheti, mely sajnos igaz. Egyszerűen hiányzik egy rövid bemutatkozáshoz, vagy bármilyen villámgyors élményhez az az érzés, hogy ingereket érezzek.

Vannak azonban élmények, gondolatok, beszélgetések melyekre sokáig emlékszem, újragondolom, átértelmezem. „Bárcsak így reagáltam/éreztem volna akkor, vagy bárcsak úgy viselkedett/jelent volna meg a másik, stb.” Nagyon tudok szeretni, és utálni is ezért, és közömbös ebben az esetben nem is tudok már lenni. Ez számomra jó, mások számára gyakran kényelmetlen.

Most úgy gondolom, itt majd ezeket megírhatom, nem csak fejben játszom majd a jövőben a gondolattal. A másik megközelítés, hogy nagyon ráérek.