Társasági ember vagyok. Mindig az voltam. Szeretek eljárni otthonról. Ha tehettem és ha hívtak megjelentem mindig. Van, amikor nem tudtam elmenni, pl egy fontos szülinapra, ezt a mai napig bánom. De ilyen helyekre álltalában egyedül mentem. (Persze egyedül is mentem haza) Tényleg jó volt ez így?

Visszatekintve elég fura, hogy a legtöbbször egyedül voltam a társasági eseményeken. Ez persze visszavezethető arra, hogy egy-kétszer pont akkor maradtunk hoppon, amikor együtt mentünk. De összességében én magányos harcos voltam mindig is "first lady" nélkül. Pedig hívtam többször, de soha sem akart. Nem azt mondom, jó volt így is, csak nagyon meglepő visszanézve. 

A társasági hiány viszont kikészít. Kikészített már odahaza is. Nem bírtam elviselni a sótlan közeget. Itt még sótlan sincs. Ami van, az a virtuális társaság. És elszomorít, hogy látom, egyre kevesebb ott is az összetartó elem. Tán lehet, pont én voltam az annak idején. Pedig nem tartotam magam nagy társaságmozgató figurának. Csodáltam azokat, akik eljártak hétvégenként mulatni, bár igazából sosoem tudtam, hogy valóban eljárnak-e, vagy csak olyan mintha...

Családos sincs a közvetlen környezetemben, akikkel összejárhatnánk, így tényleg nem tudom, mi a valóság. Lehet kicsit azt kellene jobban megismernem.