Örök elégedetlenségem nem ismer határokat. Sokmindent elértem már, biztos rengetegen irigykednek is, mégis túl sokszor vagyok elégedetlen helyzetemmel. Ez azon kívül, hogy nem egy jó érzés, folyamatosan mások hangulatát is lenyomja. Régen tudtam felhőtlenül örülni dolgoknak, úgy éreztem, minden szép és jó. Ma már egyre ritkábban fordul elő.

Elégedetlenségem nem magyarázható, sokszor mások reakcioin látom csak, hogy nem nekem van igazam. Hogyan tudnám elhitetni magammal, hogy valami szép és jó, és élvezzem a pillanatot? Megint gusztustalan amit írok, de jó volna mástól néha azt hallani egy adott pillanatról, hogy hú, ez most nagyon jó itt.

Utóbbi idő tán legjobb példája mind erre az volt, hogy ismerőseim meglátogattak, és enyhén szólva nem voltam kiegyensúlyozott. Azért nem tudtam felhőtlenül boldog lenni, mert folyamatosan az járt a fejemben, hogy milyen rossz lesz, ha már nem lesznek itt. Emellet minden másodpercet legszívesebben kihasználtam volna, de nem akartam túlságosan rátelepedni sem a társaságra. Ebből az lett, hogy nem voltam felhőtlenül boldog, és nem is csináltam azt, amit előre elterveztem.

Ezek után persze mikor elmentek, iszonyatos űrt hagytak, ill. bennem maradt annyi minden, egy szó mint száz, nagyon elcsesztem. Mindez szerintem nem lett volna, ha abban a pillanatban csak azzal lettem volna elfoglalva, hogy milyen jó, hogy meglátogattak.

Másik jellemző dolog, a reakció arra, ha elégedetlenkedek, nem vagyok már komolyan vehető, hisz mindig elégedetlenekedek. Tehát így is kezelik mások.